Festőművészként sokszor érzem úgy, hogy már rég a kezemre kéne csapni, de még mindig alakítani akarok valamit a képen, vagy éppen találok egy üres helyet, ahova feltétlen fel kell raknom valamit.
Lassan egy éve, a magazin indításával, belemerültem a diy világba. Eleinte halál bénán űztem ezt a sportot, és bátran jelentettem meg cikkeket arról, hogy nyugi, nem minden olyan fényes, ahogy mások mutogatják, legyen ezért minden ciki darab készítő a barátom.
Aztán az idő folyamán megismerkedtem nagyon sok alkotóval, akik elkezdtek tanítani. Nem volt egyszerű dolguk. Magam sem tudom, honnan ez a bénaság, de képtelen voltam egy normális rózsát feltekerni, vagy egy repesztést megcsinálni.
Aztán a gyakorlás elhozta azt az időt, mikor már egész tűrhetően sikerültek a homemade dolgaim.
Most viszont egy olyan fázisba kerültem, mikor szintén azt érzem, mint a képeimnél: már rég le kéne állni, abba kéne hagyni a munkát, de én még egy színt, egy bizbaszt, egy ki tudja milyen kis mütyürt fel szeretnék rá tenni.
Ez a darabom sem lett az, ahol sikerült a kezemre csapni.
És hogy imádom-e? A fene se tudja. Tetszik, de nem vagyok biztos benne, hogy totál elégedett vagyok.
Viszont rendkívül szeretem készíteni ezeket az abszolút haszontalan dolgokat. Leköt, élvezettel töltöm ki az időmet, és úgy csinálok, mintha ügyes lennék 🙂
De maradok a festészetnél, az az én pályám 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: