Hajdanában azt hittem, nem vagyok képes semmi nagy ívű dolgot véghez vinni. Mindig is tettem a feladatom, de visszatekintve arra az énemre, aki szimplán csak úgy ment előre, álljon itt egy pár sor neki arról, hogy rohadt nagyot tévedett.
Nem akarom ostorozni azt a régi embert, aki voltam, hogy most szégyenben álljon előttem az elmúlt időszak. Mindig azt mondják, hogy mindennek van értelme, kell a fejlődési szakasz. Hát ja, ezzel könnyen le lehet rázni a kicsi lépéseket.
De most (így rábökve a ma reggeli szavamra: egykor) felötlött bennem az az ember, aki világ életében tanított, festett, írt. De álmai nem voltak.
Nem azért, mert nem volt célja az életben, hanem ezt a mostani embert, aki vált belőlem, szembe állítva a régivel, döbbenten fedeztem fel, hogy a vegetálás időnként egy rózsaszín boldogságot tud hozni, ellenben a céljaiért küzdő, terveit megvalósító pedig egy egész vörös szőnyeget le tud teríteni az ember előtt.
Hogy melyik a boldogabb? Hát erre nem lehet egyszerűen válaszolni. Egykor a nihil jelentette a szabadságot. A semmi nagy dolgok jelentősége mintha nem hozott volna kontúrokat. Embere válogatja, hogy kit mi elégít ki. Akkor ott az volt a megfelelő. De raktározunk. Tudást, jellemet, élményeket. Ezek viszont mikor megtelítik a helyet, hirtelen ki akarnak nyílni, teret kérnek maguknak.
Az a fura abban, ha eljutunk egy bizonyos korhoz, és olyan életet élünk, amikor mindig is adtunk a világnak, hirtelen már nem lesz elég egy kis rész, amin kiszabadul belőlünk a tapasztalat átadása, hanem egy baromi nagy tölcséren keresztül kiszakad a múlt. De ez jó. Hisz ha tényleg arra használjuk, hogy más lépéseit egyengessük vele, akkor válik teljessé ezeknek az értelme.
És most jó. Szóval egykori énemnek üzenem, jót tett, ahogy volt. Akármi is történt, megérett fejjel eljutott oda, ahova mindig is készült.
És pont.