…mindent akarok, de azonnal.
Ismerős ez a dal? Lehet, hogy mint tegnap a Balatoni nyár kezdetű nyál-opuszt, ma ezt fogom énekelni egész nap. De gondolni nem.
Ki ne lenne úgy, főként nőként, hogy utálná az évek múlását. A korral együtt szignózzuk a ráncokat, a hanyatlást, a lehetőségek szűkebb tárát.
A váratlan fordulat viszont akkor jön el, mikor az ember valóban belép egy bizonyos ciklusba, mikor is rájön, hogy kívülről, huszonévesen, rendkívül bomlasztó tud lenni egy középkorú ember lomhasága, tevékenysége, ruhatárának egysíkúsága, de a valóság teljesen más.
Talán azzal, hogy ennyit fejlődött a világ, mind technikailag, mind gondolkodásmódban, így már egy negyvenes, ötvenes (én) ráébred, hogyha eddig csak gat-get életet élt, akkor basszus, most annyi tapasztalattal rendelkezik, amivel sokkal gyorsabban elérhetővé válnak céljai.
Lehet, hogy az is közrejátszik, hogy az időnk is fogy. Már nem ülhetünk a fotelben azzal a tudattal, hogy lazán még három emberöltő van hátra, majdcsak alakulnak a dolgok, akár maguktól is.
Már akár egy emberöltőnyi lehetőségért is hálásak vagyunk. Nem tudjuk, hány évünk van hátra, de azért minket rendesen szorít az idő.
És mégsem akarunk mindent, és nem azonnal. Mert kurvára tudjuk, hogy ahhoz, hogy maradandót hozzunk létre, és tartósan élvezhessük a dolgokat, már nem is beszélve arról, hogy baromi minőségi legyen mindez, ahhoz kemény, kitartó munka kell.
Fúj, mi?! Ha esetleg most belefut valaki ebbe az írásomba, amit igazából csak kötelező jelleggel írok meg, hogy fejlesszem betűláncaimat, akkor biztos elszörnyed fiatalon, hogy valami öreg csotrogány nyomatja itt a memoárjait.
Hát elmondom kispajtás (na, most utáltál meg igazán ezért a megszólításért), hogy nekem negyven éves korom után kezdődött az, ami az élet másik oldala. Az első részében lett otthonom, gyermekeim (és itt most nem térek ki arra, hogy váláshegyek és veszteségek tarkították ezt az utat). A második részben, vagyis remélem, hogy még legalább harminc évem van hátra, előjött az, hogy mi tesz engem boldoggá, és úgy szolgálom a világot (óh, anyám, azért a nagy szavak így hajnalban kergetőznek bennem), hogy közben eszméletlenül élvezem, hogy létezem.
Ha azt vesszük, férjhez is életemben először közel az ötven éves születésnapomhoz mentem. És azóta is a világ legboldogabb házasságában élek. Ahhoz, hogy elindítsam karrierem (igen, megint egy nagy szó, de ha ismersz, tudod, hogy három fronton nyúzom a művészetet, és bizony elégedett vagyok, de persze csak a magam módján, miközben persze ostorral verem szét a hátam, hogy még jobb legyek).
Szóval, hogy helyesbítsem a fenti valamilyen nyolcvanas évekbeli dalt (Atyám, lehet, hogy tényleg olyan régi??? nem tudom, utána kéne nézni), az én sorom így hangzik delelőm felén: sok mindent akarok, mi nyugodttá tesz, sok mindent akarok, helyes tempóban és sikerrel.
Hát ez nem sikerült valami nagy durranássá, amit majd kitehetsz a hűtőd ajtajára. Sorry, de talán a lényeg érthető belőle. Akarhatsz mindent, amit megtervezel, de kurvára ne kapkodjál, hanem okosan építsd fel a lépéseket, ha meg is akarod tartani, és tényleg baromi nagy durranást akarsz a világon teremteni.
Na, a végére ismét sikerült átmennem guruba…ezt egész egyszerűen nem tudom, hogy csinálom…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: