Hajnali sötét

Elszoktam ettől a sötétben való keléstől. De egy hasonlóság van azzal, mikor már pirkad, és legalább a szomszéd háztetőt látom a hajnali derengésben.

A menet a következő: telefon töltőről kihúz, majd jöhet a haj megigazítása.

Erről mindig Marilyn Monroe jut eszembe, amit folyamatosan szajkózok: ha reggel nem egyedül ébredsz, az első mozdulatod a séród belövése. Persze ezt a sztorit valójában nem konkrétan az ő szájából adták ki, vagyis lehet, de mégsem. Egy könyvet olvastam régen, aminek már a füljegyzetében benne volt, hogy ááá, dehogy az ő életrajza ihlette a megírását, de ugyanazon a füljegyzeten szerepelt, hogy akár lehet, de nincs rá bizonyíték.

Remek. Ilyenkor jut eszembe, hogy már most össze kéne szedni mindenkitől a memoáromat, ismerősöktől, barátoktól, rokonoktól, és hitelesen lepecsételve arra az időre, mikor már érdekesnek hat életem története, biztos forrásokkal alátámasztott regényemet el kéne kezdeni megírni (feltűnt, hogy ez az egy mondat, akár több is lehetne, csak kicsit megfutott a klaviatúrám?).

Nos, maradva a hajnali sötétnél és a hírességek életrajzánál, ugye sosem lehet tudni, hogy ki akar pénzt bezsebelni egy-egy sztoriért, vagy ki az, aki tiszteletből nyomja a valós megélt történetet.

Tegnap olvastam a közösségin, hogy elment egy festő közülünk. Eszembe jutott, hogy vagy ezer éve megállapodtunk abban, hogy megírom az életrajzát. Ő elküldi a nyers szöveget, én pedig átírom olvashatóvá. Aztán az egészből nem lett semmi. Nem emlékszem tisztán (ja, nem zárattam páncélszekrénybe a hiteles mementót), de mintha anyagilag nem egyeztünk volna meg, vagy talán épp arról szólt, hogy én pofátlan módon nem éreztem úgy, hogy ő elég hatalmas ahhoz, hogy írjak róla grátisz, és ezt vegyem megtiszteltetésnek, hogy nevem mellette lehet majd az övének.

Tényleg nem tudom, de megnézem majd a levelezésem, és lehet, írok róla egy cikket, mint egyetlen biztos emlékét, melyet ő nyersen átküldött nekem anno. Ez de gáz. Nem azt mondom, hogy most meghatódok, de egy kicsit ettől, hogy emlék birtokában vagyok, és baszki, tényleg nincs már köztünk, bár valóban nem volt semmi kapcsolatunk utána, egy kicsit görcsbe rándult gyomrom és könnyzacskóm mégis.

Nos, mennem kell. Először is elő kell keresnem ezt a szösszenetet róla, hisz szerintem rohadtul örülne, ha tudná, hogy írnak róla végre (bár egy hete még ő maga posztolt, így megfordult az is a fejemben, hogy most is csak arra kíváncsi, ki hogyan reagálja le ezt a hírt, majd egy pár nap múlva valami fricskával jelentkezni fog a publikum előtt). 

Szóval mennem kell, mert ma előadást tart a férjem, ezért keltem hajnalban, a sötétben, a kócos fejemet megigazítva. Mert akármit is csinálok, kelhetek fél ötkor, hatkor, nyolckor, a hajtincseknek nem számít, mennyi időt regenerálódnak a párnámon.